Nepál - India

A magas hegyek bűvöletében (Nepál 2. rész)

Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy úgy döntsek, látni akarom közelről. Hogy vele akarok maradni hetekre …. hogy érezni akarom a tisztaságát, a fenségességét, megannyi csodáját. 

Ilyen érzésekkel megtelve kezdtem el a 15 napos túrámat 2019 szeptemberében. Az útvonal, amit végigjártam, az Annapurna Circuit trek elnevezésű volt. Hogy miért az egyik legnehezebb túrát választottam kezdő túrázóként? Erre a kérdésre őszintén nem tudok válaszolni :), de nem bántam meg, sőt! Minden kínjával, izzadságával együtt nekem Ő volt elrendelve.

A Lonely Planet legfrissebb kiadása (2016) szerint nehézsége a közepes és a kemény között váltakozik. Alátámasztom. Legmagasabb pontja: Thorung La Pass a maga 5416 méterével. Én a túra 10. napján értem el a csúcsot és az idő alatt rengetegszer elhagyta számat az a bizonyos kérdés a sherpám felé: milyen lesz a mai nap? Felfele megyünk vagy lesz lankás útszakasz is? Egy idő után csak azt a választ kaptam, hogy „up and up”, vagyis csak felfelé megyünk (grimasz).

A túra könnyedén kezdődött, a búja növényzet a mélyben vadul hömpölygő folyó látványával együtt lenyűgöző volt. Az elterülő rizsföldek hihetetlenül zöld színükkel kísérték utunkat. Az első napok után a táj jelentősen kezdett megváltozni, a hegyoldalak egyre kopárabbá váltak, a növényzet a magassághoz igazodott, a rizsföldek eltűntek. Egyre inkább körülvett bennünket a hegyek szellemisége, váratlanul bukkantak elő a felhők közül, sokszor a lélegzetemet is elállítva.

A lélegzetemet azonban valami más is megakasztotta. Kb. 3000 méter magasságtól kezdtem el érezni, hogy fáradtabb vagyok. Ez köszönhető annak az egy hétnek is, ami akkor már mögöttem állt, ugyanakkor volt valami más is, ami környékezett. Az az oxigénhiány, amiről korábban már olvastam, de felfogni nem tudtam, hogy is tudtam volna, mikor sohasem tapasztaltam.

Először csak azt éreztem, hogy fáj a fejem, 2-3 napig elég erősen, igaz valamiért kevesebbet is ittam akkor. De az étvágyam is kezdett elmenni, ugyanakkor voltak esték, amikor szemhunyásnyit sem aludtam. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez már vajon az e? Az AMS (Acut Mountain Sickness), magyarul magashegyi betegség. 2500 m magasságtól a levegő oxigéntartalma ritkul, szüksége van a szervezetnek akklimatizációs napokra, amikor a test próbál alkalmazkodni a megváltozott légnyomáshoz és ritkuló oxigénes levegőhöz.

Az enyhébb tünetek közé tartozik a fejfájás, a letargia, étvágytalanság, hányinger, émelység, szédülés, nehézlégzés, álmatlanság. A hegyi emberek esküsznek a gyömbéres teára és a fokhagyma levesre. A tüneteket érdemes komolyan venni és több akklimatizációs napot is beiktatni. Az alapvető mondás az, hogy ha rendszeresen találkozik valaki eme tünetcsoporttal, akkor sose aludjon magason, mindig ereszkedjen vissza pár száz métert és töltse alacsonyabban az éjszakát.

Lehetségesek komolyabb tünetek is, például nehézlégzés, bizonytalan járás (pl. mint amikor valaki részeg), koordinációs zavarok, zavarodottság, hányás. Ezen tünetek mellett jobb a túrát befejezni.

Amit én éreztem a fejfájáson, étvágytalanságon és álmatlanságon kívül, hogy Manangtól (3500 m) kezdve pár lépés után már elfáradtam. Sokszor meg kellett állnom és többször is pihentem. Ezért egy 2-3 órás túra nálam dupla időbe került. Előfordult, hogy éjszaka arra ébredtem (a hágó előtti éjjel), hogy a szívem majd kiugrik a mellkasomból. Napközben is éreztem, hogy mennyire dolgozik, napokig fájdalom volt a mellkasomban emiatt. Ilyen magasságban előforduló rosszullétnél már helikopter viszi le az embert a hegyről valamely közeli kórházba. Bár volt biztosításom, kifejezetten helikopteres mentésre való, belül imádkoztam, hogy végig tudjam csinálni a túrát. Voltak napok, amikor egész nap mantráztam vagy imádkoztam vagy énekeltem, fókuszáltam, hogy a figyelmemet a célon tudjam tartani és végig tudjak menni az adott napi szakaszon. Igen kemény szellemi ébrenlét kellett ahhoz, hogy tudjak járni és megmaradni az úton.

Aztán pedig a csúcsra jutás után megélni annak örömét, hogy ismét van elég oxigén: na az pazar érzés. Emlékszem nevettem, mosolyogtam és egyből áradt a lélek bennem :)

Az utolsó napon ültem a sherpám mellett könnyes szemekkel és kifejeztem felé is, hogy szeretném újrakezdeni. Jót nevetett, de én tényleg ezt éreztem. Azokban a napokban ez volt az életem: korán kelni, órákon át úton lenni, megérkezni, hálát adni. A mai napig viszem magammal mindenhova a hátizsákomat, igaz már hazaértem, de valahol még mindig a hegyeket mászom és úton vagyok.