Nepál - India
2. Élet és halál találkozása – Varanaszi
Ahogy ígértem, egy sokakat érdeklő, de talán megrázóbb információkat is közlő írással folytatom indiai utam leírását. Varanasi az egyik legrégebbi hindu város. A wikipédia így ír róla: „A hindu legenda szerint Benáresz a világ teremtése előtt is létezett, és fenn fog maradni a világ pusztulása után is, mert Siva megóvja majd a pusztulástól”. Minden hithű hindu egyszer életében elzarándokol ide. Van, aki itt várja meg földi élete végét. Kb. 1,5 millió ember lakik itt, beleértve a környező hozzá csatolt településeket.
Első írásomban írtam, hogy különös érzéseim voltak Varanaszival kapcsolatban. Hogy dolgom van ezzel a hellyel. Leginkább azért éreztem így azt gondolom, mert 14 évvel ezelőtt nem érintett meg a hely szelleme … és mivel bennem főleg nem a szent hindu város érzete maradt meg, sokkal inkább a hinduk temetőjeként gondoltam rá, az elmúlt években ért emberi veszteségek miatt a halál gondolatával nem sikerült megbarátkoznom, csak elfogadnom, hogy az élet része. Így most elhatároztam, hogy szembenézek ezzel a félelmemmel és megnézem a saját szememmel, hogyan valósul meg sok hindu álma és égetődik el földi maradványa a Manikarnika Ghat-nál.
A Manikarnika Ghat felé haladva éreztem magamban egy elcsendesülést. Olvastam róla korábban, hogy nem szabad fényképeket készíteni, mert a hinduk ezt kifejezetten sértőnek találják és akár meg is lincselhetik érte az embert. Nem egy turista követte már el ezt a számukra főbenjáró bűnt, s fényképeiért komoly árat fizetett. Természetesen nem akartam kockáztatni én sem, úgyhogy a kendőm alá rejtettem a gépet.
Tehát közeledve a ghathoz, egy fiatalember szólított meg minket. Tisztelettudóan, de inkább túlműködő alázattal hívta fel a figyelmünket a kamera használatának mellőzésére. Elkezdett mesélni a ghat történetéről. Eleinte túlontúl kihangsúlyozta, hogy a tájékoztatásért nem kér semmilyen fizetséget (ez mindig elég gyanús), ő csak önkéntesként dolgozik. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – gondoltam. S nem is álltam messze a valóságtól, mint aztán kiderült :). Emberünk egy, a Manikarnika Ghat-nál álló idősek otthonának volt az önkéntese. A feladata gyakorlatilag az volt, hogy pénzt gyűjtsön az idősotthon lakói számára. Hogy mire? Annak a fának a költségeire, melyen az elhunytakat elégetik. Hogy a pénz végülis eléri e célját, vagy önös zsákmány e, ez nem derült ki. Ez sosem derül ki :)
Emberünk elmesélte, hogy több fajta fából lehet választani az égetéshez. Van tik fa, de van minőségibb, ugyanakkor a legdrágább kategóriát képviselő szantál fa is (nekem elképesztő, hogy itthon alig tudunk szantálfaport szerezni, Indiában pedig több kiló csak az égetéshez kell ...). A szantálfa kilója kb. 40.000 Ft, és egy test elégetéséhez jó pár kg fa szükséges. Mondanivalójába rendszeresen elrejtette a kérést, hogy járuljunk hozzá a költségekhez, mert akkor good karmánk lesz (jó karma). Azért a karma fogalmáról egészen másként gondolkodok. A jó karmám feltétele, hogy olyan dolgokat tegyek, amiben minimum tudok hinni és ne cselekedjek a saját hitem ellen. Mikor már sokadszorra hallgattam végig a good karma és adjak pénz dolgot, udvariasan azt mondtam, hogy megteszem, ha érzem szívemben a késztetést. Erre jó időre békén hagyott az önkéntes férfi és nyugodtan nézhettem végi a halottégetést. Ismét az a szituáció, amibe lépten-nyomon belebotlottunk: mi csak nézni és átélni szeretnénk valamint, nem bonyolult magyarázatokra vágyva vagy nyugalmunkat állandóan sértve érezve. Ez India – this is India, más válasz az ilyen helyzetekre egészen egyszerűen nincs :)
A halottégető ghat-nál érdekes módon csak férfiakat láttunk. Csak pár turista nő volt ott rajtunk kívül, ők is távolabb. A férfi tömeg üldögélt a lépcsőkön, illetve a parti kiszolgáló egységnél fogyasztották teáikat. Mi is ide telepedtünk le, mert elég közel volt, amit látni akartunk és árnyék is volt.
A ghat roskadozott a sok farakástól, több kupac fa várta betölteni a sorsát. Szanaszét mindenhol füst gomolygott, farakások égtek, sejteni lehetett, hogy a farakások emberi testeket rejtenek. Egy férfi járt körbe, minden farakást megigazított, hogy jól égjen a fa, illetve az emberi tetemet igazgatta. Egy idő után megpillantottam valamit … először nem akartam hinni a szememnek, de az volt. Egy kilógó láb. A farakást rendező férfi nem bírt vele. Próbálta betuszkolni az égő kazalba, de még nem adta meg magát. A csont erős, sokára hamvad el. Átlagosan 2 óra kell egy testnek, hogy elégjen.
Közben folyamatosan hozták az újabb és újabb halottakat. Volt, akit a Varanaszi sikátorai felől, s volt, aki vízen érkezett csónak segítségével. A csónakban ültek a halott hozzátartozói. Hordárok segítségével vitték le a várakozó farakásra a színesebbnél színesebb és csillogóbb leplekbe bebugyolált halottakat. Láttam, hogy kicsomagolják őket, de egy fehér lepel továbbra is eltakarta őket szemeink elől. Egy nap alatt több száz embert égetnek itt el.
Az ott tébláboló tehenek és kutyák várva várják az el nem égő csontokat, emberi maradványokat. Sok fiatal férfi élősködött a parton, korábban azt olvastam, hogy az elhunytak testéről leeső ékszereket keresik és azok eladásából élnek meg. Minden hasznosul.
Miközben figyeltük a történéseket, megtudtuk az önkéntesektől, hogy bár nem lehet fényképezni, de ők tudnak segíteni nekünk abban, hogy bizonyos jelképes összegért cserébe kaphassunk fotózásra való engedélyt. Miért is döbbenek meg? Minden korlát, hagyomány, tisztelet megkerülhető némi baksis fejében. Incredible India :) … most a good karmáról ne beszéljünk :) A karmám bad karma (rossz karma), ha én képeket készítek … de máris jó a karmám, ha megveszem az engedélyt. Azt gondoltam, hogy alapvetően tiszteletben kell tartsam a hagyományokat, s azt pénz ellenében sem kerülik meg az indiaiak.
Korábban említettem, hogy nőket nem láttunk a halottégetésnél. Ennek oka az, hogy korábban sok özvegyasszony a lángokba vetette magát férje teste mellé. Így az asszonyokat nem látják szívesen az égetésnél, elkerülve a hasonló történéseket.
Miért érdemes Varanasziban temetkezni?
A hinduk hite szerint, akit itt égetnek el a parton, az a lélek kiszabadul a folyamatos újjászületések és halálozások körforgásából, tehát eléri a moksha, vagyis a megszabadulás állapotát. Lelke felszabadul, s nem tér vissza a földi létet övező szenvedések színhelyére. Ugyancsak hasonló hiedelemmel találkozunk, amikor a napi Gangesz fürdéseket figyeljük: a napi fürdés a Gangeszben lemossa a lélek tisztátalanságait az emberről. Ennyi lenne a titok? Akkor minek ez a nagy hűhó a jó és a rossz karma körül? Miért nem áramlik ide Varanasziba a világ összes olyan embere, aki ki akar szabadulni ebből a körforgásból? Sok hasonló gondolat kavargott a fejemben, de azt hiszem én nem tudtam ezzel a gondolattal azonosulni :)
A lángoló farakások előtt egy jóginak álcázott félőrült férfi próbált bonyolult ászanákat kivitelezni. Egészen nevetséges volt :). Egy vas korláton himbálózott mindösszesen egy ágyékkötőben. A kezében egy fém tálkában világos sárga festékszerű anyaggal. Közelebb jött hozzánk is, érezhető volt a levegőben a felé áradó, félelemmel vegyített tisztelet. Áljógás barátunk aztán megingott és kiöntötte fém edényéből a sűrű, sárga festéket, ami elborította a teázó zúgot. És ami a legérdekesebb volt: senki nem hördült fel, nem kiabáltak vele, semmi. De azért megmutatták neki, hogy jó lenne, hogy amit lehet, megmentene a festékéből, így a kezével nagy magyarázkodások közepette megpróbálta a lehetetlent: visszaterelni a földre kifolyt festéket a kis edényébe. A kiszolgáló egység tulajdonosa pedig összevont szemöldökkel takarította az ülőhelyeket. Később világossá vált, hogy félnek az ilyen szentnek titulált emberek átkaitól, azért viselték el kártételét. Később ezzel az álcázott jógival találkoztunk a Ganga Aarti-n, az esti Gangesz ceremónián. Táncával szórakoztatta az indiai és a külföldi népeket, de a szemébe nem szabadott nézni, mert azzal árt az ember magának. Én természetesen nem hiszek az efféle hiedelmekben, ezt meghagyom az indiaiaknak :)
Visszatérve az önkéntesekhez. Távozásunk idején egyre erősödött a felkérés, hogy adakozzunk. Én nem éreztem az adakozás ösztökélését. Azért sem, mert az ember, amikor meghal, a teste többé nem foglalkoztatja. Nem érdekli, hogy fán égetik e el, vagy csak beledobják a Gangeszbe. A lélek a hinduk hite szerint is csak leveti a ruháját, hogy újat öltsön fel, természetesen akkor, ha nem érte el a Moksha állapotát. Én itthon sem érzem azt, hogy az elhunyt szeretteim a koporsókban fekszenek. Azt hiszem, hogy van élet az élet után. S amint mondottam: akkor adok, ha érzem a késztetést. Hát ezúttal nem éreztem, és a többiek sem érezték velem együtt. De az önkéntes csak jött utánunk … mikor látta, hogy törekvése sikertelen, kifejezte bad karma sorsunkat. Mi ez, ha nem maga rossz karma, de nem nekünk, hanem neki? :) Kicsit nosztalgikus érzésem támadt. Itthon is előfordul, hogy nem adok minden koldusnak, csak akkor, ha tud őszintén kérni. Itthon is kap az ember hideget-meleget, ha nem ad … Indiában sincs ez másként, nyugtáztam.
S történt e bármi köztem és Varanasi között?
Most jó érzésekkel jöttem el innen. S bár érdekes, de nem lettem rosszul a kilógó emberi láb láttán, vagy az érkező bebugyolált holttestek láttán. Pedig nem ezt vártam magamtól. Azt éreztem, hogy ami ott történik, akivel történik, ő már nincsen ott. Ez csak test. Egyáltalán nem érintette meg a lelkemet. Félelem kipipálva :)
Képet sajnos nem tudtam készíteni, csak egyet a Manikarnika ghat előszobájáról. Íme:
Aki több képet vagy érdekességet olvasni Varanaszi halottégető kultuszáról, ajánlom az alábbi leírást:
Utazgatok - Varanaszi halottégetés leírás
Folytatásban következik a szerelem szimbólumának bemutatása :)
